Negyvenkettedik fejezet

József bátyjainak égyiptomi útja

„És látá Jákób, hogy van gabona Égyiptomban és monda Jákób az ő fiainak: mit néztek egymásra? És monda: ímé hallom, hogy Égyiptomban van gabona; menjetek le oda, és vegyetek onnan nékünk gabonát, hogy éljünk, és ne haljunk meg.”
(1Móz 42:1,2)

Jákób és családja is tudja most már, hogy a térséget aszály, éhség sújtja. De azt nem tudják, hogy miként lehet, hogy Egyiptomban van mit enni. Hogy voltak képesek mindezt az állapotot előre látni, és felkészülni rá? Ugyanis az utazók, akik Kánaánból haladnak lefelé, Egyiptomban ugyanolyan kopár pusztaságot látnak, mint feljebb, Kánaán földjén, vagy Szíriában, Arábiában. Az öntözéses földművelés révén ilyen mérvű gabona nem termeszthető, legfeljebb zöldségek. De valójában a Nílus áradása is lényegesen alacsonyabb, mint rendesen. Lehet, hogy a Szahara és a Góbi összeérnek. A sok nép természetesen a sok-sok istenség különféle tetteivel, az egymással való versengéseivel, konfliktusaival magyarázza a helyzetet. Jákób viszont tudja, hogy az Isten ujja ez. De hogy miért, és miként, arra nincs magyarázata, de tudja, hogy számára ez egy újabb próbát jelent. Hát nekivág.

„Leméne azért Józsefnek tíz bátyja Égyiptomba gabonát venni. De Benjámint a József öcscsét nem bocsátá el Jákób az ő bátyjaival; mert mondá: netalán veszedelem érhetné. Elmenének tehát Izráel fiai gabonát venni az oda menőkkel együtt, mert éhség vala Kanaán földén.”
(1Móz 42:3-5)

Bennünket is így próbál meg a Teremtőnk korábbi hazugságaink, helytelen vágyaink miatt, hogy vajon alkalmasak leszünk-e vásárolni a szent eledelből, a Felkent által felhalmozott mennyei gabonából: az isteni tudásból. Közülünk a legkisebbeknek külön sorsot szán, hisz ők még közelebb állnak az ártatlansághoz, mint mi, mindnyájan. Igen nagy sokaság indul neki az útnak, de csak kevesen fogják tudni helyesen felhasználni azt, amit ott kapnak – ha hozzájutnak egyáltalán. József ugyanis – mint látni fogjuk – keményen megszűri az arra érdemeseket. Akárcsak bennünket Jézus Krisztus. Nem mindenkinek jár a jóból.

„József, pedig az ország kormányzója vala, és ő árulja vala a gabonát a föld minden népének. Eljutának azért a József bátyjai, és arczczal a földre borúlának ő előtte.”
(1Móz 42:6)

Íme, József álmának első beteljesedése. Ez viszont erősen próbára teszi őt is, a bátyjait is. Ő azonban a szívében már rég megbocsátott hűtlen testvéreinek, és eldöntötte, hogy amint találkozik velük (hisz az éhség nyilván őket is idehozza), velük is közölni fogja ezt; de előbb kikutatja szívük szándékát, a továbbiakat illetően.

„Amint meglátá József az ő bátyjait, megismeré őket, de idegennek mutatá magát hozzájok, és kemény beszédekkel szóla nékik, mondván: honnan jöttetek? Azok, pedig mondának: Kanaán földéről jöttünk eleséget venni. Megismeré pedig József az ő bátyjait, de azok nem ismerék meg őt.”
(1Móz 42:7,8)

Íme, nem hazudnak. Hát tényleg ők? Tizenhét éves volt, amikor utoljára látta őket. Most majd negyven. Legszívesebben megölelné, megcsókolná őket. De most nem lehet. Nem csak azért, mert nagy méltóságán esik csorba, hanem, mert nem látja kisöccsét, Benjámint. Továbbá, szeretné megtudakolni, hogy mit is gondolnak ő róla. Így hát még egy ideig különféle próbák elé állítja őket. Éppen úgy, mint bennünket Krisztus. Leghatékonyabban a megcselekedett, megélt próbák mutatják meg, hogy mi rejlik az ember szíve mélyén.

„És megemlékezék József az álmokról, a melyeket azok felől álmodott vala. És monda nékik: kémek vagytok ti, kik azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok. És mondanak néki: nem uram, hanem eleséget venni jöttek a te szolgáid. Mi mindnyájan egy ember fiai vagyunk: igaz emberek vagyunk. Soha nem voltak kémek a te szolgáid.”
(2Móz 42:9-11)

Természetes módon védekeztek testvérei, nem is sejtve, hogy eladott öccsük előtt esedeznek, magyarázkodnak a nyilvánvalóan hamis vád ellen. De mennyire is jó hallani a fenti szavakat Józsefnek. Szinte sajnálja is, hogy mindezt végig kell csinálnia velük. De mivel a családja megmentésére készül, tudnia kell, hogy hányadán áll velük. Nem teheti meg ebben a bizalmas állásban, hogy újra megszégyenülésnek tegye ki magát. Nem teheti, hogy egy világot kormányoz, de a testvéreitől tart; bármennyire is szereti őket. Így hát tovább fűzi a fonalat, míg egyértelműen kitetszik, hogy bölcs szívűek-e, vagy még mindig ostobák, és kegyetlenek.

„Ismét monda: nem úgy van, hanem azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok. Amazok mondának: mi, te szolgáid, tizenketten vagyunk testvérek, egy embernek fiai, Kanaán földén; és ímé legkisebbikünk most atyánknál van, egyikünk, pedig nincsen meg.”
(1Móz 42:12,13)

Ismét boldogan hallja e szavakat testvérei szájából. Megtudja belőle, hogy szeretett kisöccse jól van, s az apja védelmét élvezi. Tehát édesatyja is él még. De testvéreit kénytelen tovább kínozni, hogy megbizonyosodjon róla: megérdemlik a megmentést.

„József, pedig monda nékik: úgy van amint néktek mondám: kémek vagytok. Ezzel lesztek próbára téve: úgy éljen a Faraó, hogy ki nem mentek innen, míg ide nem jő a ti legkisebbik atyátokfia. Küldjetek el közűletek egyet, hogy hozza ide testvérteket; ti, pedig fogva lesztek. Így lesz próbára téve beszédetek, hogy igaz járatban vagytok-é vagy nem? Úgy éljen a Faraó, hogy ti kémek vagytok.”
(1Móz 42:14-16)

Tehát arra kíváncsi József, hogy vajon mennyire szeretik az ő kisöccsét, Benjámint, aki ő utána a második kedvence volt atyjuknak. Őt ugyanis nem szerették. Azt is szeretné látni, hogy egymást, és az atyjukat miként szeretik. Ez a próba igen alkalmas lesz erre. Bennünket is úgy tesz próbára Isten Felavatott Pásztora, hogy különféle konfliktus-helyzetekbe taszít bennünket, hogy meglássa: azok megoldása során átgázolunk-e testvéreinken, szüleinken, elöljáróinkon, a szabályokon; vagy testvéri szeretet munkálkodik-e közöttünk. Ezeket a próbákat mindenkivel átélteti, mindenkinek egyéni személyére szabva. Majd e vizsgálatok után állít bennünket szolgálati csatasorba, vagy taszít ki bennünket az éjszakai sötétségbe, ahol bátran csikorgathatjuk egymásra a fogainkat, mint a kutyák.

„Annakokáért fogságban tartá őket harmadnapig. Harmadnap, pedig monda nékik József: ezt cselekedjétek, hogy éljetek; az Istent én is félem. Ha igaz emberek vagytok, maradjon fogva egyik testvéretek a ti tömlöczötökben, ti, pedig menjetek el, vigyetek gabonát házaitok szükségére. Legkisebbik atyátokfiát pedig hozzátok én hozzám, akkor igazolva lesznek beszédeitek és nem haltok meg. És aképen cselekedének.”
(1Móz 42:17-20)

No, ezt a próbát jól kigondolta. Korábban csak egyikőjüket állt szándékában hazaengedni Benjáminért. Az elmúlt három nap azonban neki is, testvéreinek is sok-sok gondolat szülésére volt alkalmas. Időközben megenyhült ő is, hisz tudta, hogy ha testvérei közül tízen idejönnek Egyiptomba eleséget venni, akkor otthon a családjaik és atyja, öccse is már éheznek. Így hát minél előbb szeretett volna nekik élelmet küldeni. Bebörtönzött testvéreik is nyilván átgondolhatták érzelmeiket, s rájöttek, milyen fontos szerepe is van az életben a szeretetnek. Nézzük hát, hogyan is nyilvánul meg mindez.

„És mondanak egymásnak: bizony vétkeztünk mi a mi atyánkfia ellen, a kinek láttuk lelki szorongását, mikor nékünk könyörög vala, de nem hallgattunk reá; azért következett reánk ez a nyomorúság.”
(1Móz 42:21)

Micsoda felismerés! A húsz esztendővel ezelőtt elkövetett bűnükre emlékeznek a három nap alatt. Nyilván sohasem felejtették volna el egyébként sem. De most, hogy nyomorúságra, sőt éhségre kárhoztattak: felrémlik bennük az isteni ok-okozatok összefüggésének szerkezete. Az elkövetett bűnt büntetés követi; az isteni utast, pedig botláskövek között vezetik. Ha a botláskövek szükségszerűen ritkulnak, vagy változnak: az utas felfelé halad; ha azonban sűrűsödnek ugyanazok a kövek, sőt még másokon is folyton átbukik: biztosítja számára, hogy a végén ezek fedik majd be a sírját örökre. Jákób fiainak épp most sikerült felismerniük egyet, és alaposan szégyenlik is magukat miatta. Ez így helyes, tehát Isten most már úgy irányíthatja az eseményeket, hogy abból biztosan megtessék a megbánás, és ez József számára is nyilvánvalóvá váljék.

„Rúben pedig felele nékik, mondván: avagy nem mondtam-é néktek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen, de ti nem hallgattatok reám. És ímé vérét is keresik rajtunk! És nem tudják vala ők, hogy József érti őket, mert tolmács vala közöttük.”
(1Móz 42:22,23)

Így válik hát nyilvánvalóvá József előtt, hogy végre beismerik bűneiket. Nem kényszeríti őket arra, hogy nyíltan valljanak színt előtte. Ő a szívükre kíváncsi, nem a hatalmát akarja mutogatni előttük, megalázva ezzel szeretteit. Később úgy is rájönnek, hogy értette őket. De az nem lesz megalázó számukra, inkább örömteli.

„És elfordula tőlök és síra: azután hozzájok fordula és szóla nékik, és visszatartá közűlök Simeont, és szemök láttára megkötözteté őt.”
(1Móz 42:24)

Micsoda megrázkódtatás ez számára! Épp úgy, mint Isten számára, ha szolgáit hasonló helyzetben látja. Épp úgy megindul irántuk Fia is, de a tisztánlátás érdekében elfordítja orcáját, hogy ne tudjunk róla. Idővel ugyanis felfedi előttünk magát, mikor már tudja, hogy megérdemeljük Őt.

„És parancsola József, hogy töltsék meg edényeiket gabonával, és tegyék vissza pénzöket mindeniknek az ő zsákjába, és hogy adjanak nékik enni valót az útra; és így cselekedének velök. És felveték gabonájokat szamaraikra és elmenének onnan.”
(1Móz 42:25,26)

Így látszik véget érni a kálváriájuk első hulláma. Örülnek, hogy végre hazamehetnek, de bánkódnak Simeon miatt. Hogyan szabadíthatnák ki őt onnan? Egyáltalán van-e ilyen szándékuk? De a próba még nem ért véget. Még hoz számukra megoldandó problémát, és bűnös érzéseket, rossz lelkiismeretet. Vajon szembe tudnak-e nézni vele úgy, hogy közben emberek maradnak, és tanulnak belőle?

„És egyik kioldá zsákját, hogy abrakot adjon szamarának a szálláson és meglátá az ő pénzét, hogy ímé zsákja szájában van az. És monda az ő atyjafiainak: Visszatették az én pénzemet, és ímé zsákomban van. Akkor megrettene szívök, és remegve mondanak egymásnak: micsoda ez, a mit Isten cselekedett velünk?”
(1Móz 42:27,28)

Végre fölismerik, hogy Isten cselekedte ezt. Most már őszintén rettegnek, nem is tudják, hogyan és miért is történik mindez velük. Bár az okot már visszavezették a húsz évvel korábbi eseményekre. De mi a célja vele a fáraó főemberének, és mi Istennek? Miféle módja ez a büntetésnek? Mert jóllehet ellátja őket élelemmel, pénzzel, de a szívüket mély kétségbe taszította. Nagyobb büntetés ez, mint a börtön, vagy a halál, mint amit egyébként emberi szemmel érdemelnének. Így viszont saját bűnös lelkük börtönében találják magukat. Így most hogyan tovább?

A hazaérkezés

„És eljutának atyjokhoz Jákóbhoz Kanaán földére és mindazt elbeszélék néki a mi velök történt vala, mondván: az a férfiú, annak a földnek ura, keményen szóla nékünk, és úgy bánt velünk, mintha az országot kémleltük volna. És mondánk néki: igaz emberek vagyunk, soha nem voltunk mi kémek. Tizenketten vagyunk atyafiak, a mi atyánknak fiai, egyikünk nincs meg, legkisebbikünk, pedig most atyánkkal van Kanaán földén. És monda nékünk az a férfiú, annak a földnek ura: erről ismerem meg, hogy igaz emberek vagytok: egyik atyátokfiát hagyjátok nálam, a házaitok szükségére valót vigyétek, és menjetek el; és hozzátok hozzám a ti legkisebbik atyátokfiát, akkor megtudom, hogy nem vagytok kémek, hanem igaz emberek; akkor visszaadom néktek a ti atyátokfiát, és ebben az országban kereskedhettek.”
(1Móz 42:29-34)

Színről színre minden elmesélnek atyjuknak mindarról, ami velük Egyiptomban történt. Azonban József felől nem vallanak színt. Nem tárják fel atyjuknak, hogy mindez a rossz valószínűleg azért történik, amit ők atyjukkal és Józseffel tettek. Mindenesetre József egykori börtönbüntetéséből mindannyian kivették részüket, Simeon hosszabb időre is. Azt is megérezték, s remélhetőleg megértették, milyen az, amikor valakit ártatlanul vádolnak, a testével kereskednek, és abból hasznot húznak. Mindezt megértvén, visszaindultak: visszatérhettek ártatlan állapotukba, noha a tetteket az idő sem törölheti el, a váltságdíj sem; csak az Isten mondhatja a hatását semmisnek. Tetteink nyomot hagynak életünk fonalán; s ezzel igazgatjuk jövőnk eseményeinek körülményeit, és formáljuk jellemünket. Ez a fonal minél több szállal kapcsolódik Istenhez, annál erősebb, vastagabb; míg ellenesetben oly mértékben elvékonyodhat, hogy végül elszakad. Ezt a folyamatot nem szakítja meg az első halál, az inkarnáció – csupán a végkifejlet tesz pontot rá. Tettünk következményei mindig utolérnek bennünket, semmiképpen sem kerülhetjük el azokat. Akkor találjuk magunkat szembe vele, amikor a leginkább rettegünk tőle, vagy amikor észre sem vesszük. Ugye, milyen érdekes kettősség ez is? Az életünk csupa rettegés. Tudatlanul is attól rettegünk, amit mi okoztunk másoknak. Így a bölcs ember föltérképezve rettegéseinek álarcait, démonait, átértékelheti eredeti életét, s határozott lépéseket tehet annak megfordítására, kijavítására, vagy csiszolása érdekében. A múltunk tükör, amelyben megpillanthatjuk énünket; azt, hogy miért épp ilyenek vagyunk; s ezzel együtt megcsillan benne a helyes továbbhaladás iránya is: az alagút vége. Múltunk vizsgálatában jelent nagy segítséget mások őszinte vallomása a saját múltjukról, hibáikról, illetve ezek összevetése az Isten szolgálatát végzők erényeivel. Minél bátrabban nézünk szembe önmagunkkal, annál határozottabb segítséget nyújthatunk ugyanezen törekvéseiben másoknak. Így juthatunk egyre többen a Paradicsomba vezető útra.

„És lőn amint zsákjaikat kiüresíték, ímé az ő csomó pénze mindeniknek zsákjában vala. Amint látták az ő csomó pénzeiket ők és az ő atyjok, megfélemlének. És monda nékik az ő atyjok Jákób: Megfosztotok engem gyermekeimtől; József nincsen, Simeon sincsen. Benjámint is elviszitek? Mindez engem ér!”
(1Móz 42:35,36)

Ez most már Jákóbnak is komoly próbatétel. Azt kutatja vele Jehova, hogy vajon jobban szereti-e a gyermekeit, mint Őt. Ilyen jellegű próba elé még nem állította őt. Szeretett felesége halálával már próbára tette: azt tiszta szívvel állta, s feljebb emelkedett. Ha ezt is megállja, úgy olyan ajándékkal kedveskedik neki a Teremtő, amire álmában sem mer gondolni.

„Akkor szóla Rúben az ő atyjának, mondván: az én két fiamat öld meg, ha meg nem hozom őt néked. Bízd az én kezemre őt, és én visszahozom néked.”
(1Móz 42:37)

Rúbennek őszinte búbánat feszíti a mellkasát. Ez már József megfogatás alkalmával is valósággá vált, hisz meg akarta menteni atyja kedvencét. Bánja már nagyon, hogy vagy harminc esztendeje atyja nyoszolyájára hágott. Tudja, hogy az elsőszülöttségi tekintélynek már vége, de a lelkiismeretét még helyreigazíthatja, hogy akiknek korábban kárt okozott, most feltétlen hasznára legyen. Igen. Így lehet kiegyenlíteni a bűn számláját.

„Az, pedig monda: nem megy le oda az én fiam ti veletek, mert az ő bátyja megholt és ő maga maradt meg; ha veszedelem érné őt az úton, a melyen elmentek, ősz fejemet búba borítva bocsátanátok le a koporsóba.”
(1Móz 42:38)

Jákób nagyon megrendül. Reakciója és fájdalma a helyzethez képest teljesen természetes. Az ember ilyen helyzetben először nem az eszét, hanem a szívét hívja útitársul, hogy irányozza szája szavait. Csak később alakítja ki újra a szív és az elme közötti összhangot, s parancsol lelkiismeretének, hogy döntsön végre. De most még a fájdalom diktálja szavait. Hány olyan szerettét fogja még elveszíteni, akiknek mind-mind utána kell elhagynia az árnyak völgyét, odajárulván, ahová ő hivatalos!
De az események továbbperegnek, s neki is át kell adnia magát az Isten szolgálatának. Ez, pedig keservesnek látszik, noha nincs ennél nagyobb boldogság.